 Jónás Tamás, a 2009-es AEGON Művészeti Díjjal elismert költő rövid indoklása:
Juhász Gábor már régen nem zenész. Zenészként elsajátította, sőt, kisajátította magának mindazt, amit lehetett, és csendesen továbblépett: elkezdett beszélni. Műveltsége, szakmai tudása, zeneszerszáma kezd mellékessé válni, a dalokból, a hangulatokból, a lemezekből egy olyan művész szól hozzánk, aki ugyan zenéül beszél, de azt mondja és úgy, amit a beszélgetőtársa hallani akar és hallani tud. A mindennapjaiban amúgy szelíd, halk embert én konoknak és hangosnak képzelem: elénk tárja megcáfolhatatlan igazságainkat, a szomorúságainkat, s hogy el tudjuk azokat fogadni, a magáéinak hirdeti őket. Kell egy kevés idő és valamennyi indok, hogy annak lássa más is, aminek én: duhaj, hedonista észtnek. Juhász Gábor alakítja – és végső soron megalakítja maga körül a világot. Szerénytelenül teremt, és nagyon okosan újrateremt.
(Juhász Gábor won the Aegon Co Award recommended by poet Tamás Jónás)
freelink
|
 Inkább a szorongató felelősség, mint az unalom
Juhász Gábor Aegon-társdíjas
Jónás Tamás költővel és Juhász Gábor jazz-zenésszel beszélget Alföldi Róbert a Nemzeti Szíházban az Aeagon-estek sorában október 20-án abból az alkalomból, hogy Jónás, mint az idei Aegon-díjas, Juhásznak ítélte az ún. Társdíjat. Az esten a Szalóki Ágival kiegészülő Dés András Trió zenél. Juhász Gáborral a díj kapcsán vadonatúj, pompásan sikerült konceptlemezéről, az 1978-ról is szó esett az alábbi interjúban.
Annak ellenére kaptad meg a díjat, hogy a barátja vagy, és nem azért, mert az - hangsúlyozta a költő. Viszont nem meglepő, hogy éppen költő ítélte neked a díjat, mert olyan muzsikus vagy, aki dalokat ír, melódiában gondolkodik, szólói pedig mindig elbeszélnek egy történetet, beszédes hangja van a gitárodnak. Ennyire fontos neked, hogy közelíts az emberi hanghoz?
A zene eleve egy énekes forma vagy a beszéd továbbgondolása. A most megjelent instrumentális lemezem dalait is sok szempontból énekes daloknak írtam. Mindig is érdekelt, hogy közelítsem a zenét az énekléshez, a gondolatok közléséhez. Szerintem minden egyes jazz-zenész dalokból indul ki, a jazz sztenderdek túlnyomó többsége dal, amit valamikor valaki énekelt. Így kerültem én is közel a dalokhoz. Pont Tamással is írtunk közösen dalokat, először megírtam a zenét azzal a tudattal, hogy erre majd szöveget írnak és Marozsán Erika majd elénekli azokat. Tehát magamban dúdolnom kellett a dalokat, hiába gitárra írtam őket. Másrészt ez egy fontos visszaigazolás, hogyha egy dallam értelmezhető, leénekelhető, írható rá szöveg, akkor az a dallam működik. Legalábbis definícióként én ezt így tartom érvényesnek. Akkor működik egy főtéma, hogyha arra szöveget lehet írni, vagy ha le lehet énekelni. Ez nálam alapkövetelmény.
Ezt lehet tanulni? Hogy valaki a hangszíntől kezdve a szólók strukturális felépítéséig mindent az énekhez közelít? Azért kérdezhetem ezt, mert régóta tanítasz.
Talán nem is az énekhanghoz, de vannak bizonyos technikai dolgok, amikre az ember oda tud figyelni, például a kérdés-válasz forma, a motívum-fejlesztés; ezek improvizáció- vagy dallamalkotó technikai segédeszközök, amelyek formailag olyanná teszik, mint egy mondat. Persze van, akinek több érzéke van ehhez és van, akinek kevesebb. Valószínűleg nekem több van, ha Te is így látod, hogy ezek dalszerűek. Egy ismerősöm tegnap meg azt mondta ezekre a dalokra, hogy versszerűek. Talán mert Apám annak idején nótákat énekelt, és én azokat kísértem. Ez volt az első komoly élményem a zenével, ami az ének és a hangszer kapcsolatáról szól, ráadásul unisono, tehát amit ő énekelt, azt én egy az egyben játszottam a mandolinon, illetve ő is ugyanezt csinálta, amikor nem téptem ki a kezéből a hangszert. Amatőr zenész, egyébként mérnökember volt.
Mindent nekik köszönhetek - ezt a szüleidről írtad a lemezborítón, amely sok mindent felidéz a gyerekkorodból.
Igen, mindent, minden jót. Nyílván rosszat is, hiszen a félelmeimet, a szorongásaimat is a szüleimnek köszönhetem, mint mindenki más, de én a zenei kapcsolódásomat is az apai zenélésnek köszönhetem. A formák iránti, akár irodalmi érdeklődésemet, vagy tágabb ételemben kulturális érdeklődésemet Anyámnak köszönhetem, az ő széles európai műveltségének, amit persze csak kopírozok, csak távolról becsültem. De nyílván ez is segít abban, hogy művész lehessek. Persze nagyon sok praktikus dologban is segítettek, például nem akadályozták meg, hogy olyan pályára menjek, ami nem az ő pályájuk.
Jónás Tamás a díj írásos indoklásában (www.aegondíj.hu) érdekes kitételt tesz rólad: „...aminek én látom, duhaj, hedonista észtnek”. Személyiségednek, a hétköznapi lényednek, talán nem csak a művészinek, olyan oldala lehet ez, amit kevesen ismernek, de ő ráérzett. Igaza volt?
Nagyon meglepett, amikor Tamás indoklásával szembesültem. Jót kacagtam rajta, mert nem látom magamat hedonistának, mostanában különösképpen nem, persze észtnek igen, ez manapság föl is erősödik, mert anyám észt. Az élet élvezete... hát szeretnék hedonista lenni, kiélvezni az életet, de hol vagyok most attól? Távol. A duhajt nem értettem. Számomra az duhaj, aki dobálja a székeket, meg összetöri a kocsma berendezését, én meg sosem törtem össze kocsmaberendezést. De Tamás látja, hogy – most ezt úgy olvasom, hogy az egyértelmű életszereteten túl, ami a hedonizmus – van bennem egy destruktív erő, van bennem egy romboló vágy, amikor változtatni akarok a világon. Érzem azt, hogy milyen az építés, apám is épített, sok mindent, főiskolákat, egyetemeket, nagyon becsülöm az építő embereket, de nagyon sokszor bennem olyan dühök, olyan vágyak vannak, hogy leromboljam a körülöttem lévő társadalmi szerkezeteket, művészeti beidegződéseket, sok mindent. Van bennem egy romboló hajlam. Tamás egyébként személyesen valamilyen Síva-attribútumnak mondta ezt, beszéltem vele később erről. A duhajságban benne van az öröm is, amikor az ember tombol. De valóban bennem vannak ezek a feszültségek, amiket iszonyatosan lefojtok. Tamás azt mondta, hogy őt egyszer valamilyen jelzővel illették nagy nyilvánosság előtt, talán éppen Esterházy Péter, és ez a jelző később azonosult az ő életével. És kicsit ezt is akarta, mint igazi alkotó ember, aki úgy gondolja, hogy a szavaknak valódi súlya van, hogy ezeknek a szavaknak súlya legyen, megmozdítsák az életemet ebbe az irányba. Még nem tudom, hogy mit kell nekem ezzel kezdenem. Éppen a bennem lévő destruktív erőt jobban felszínre hoznom, vagy őszintébben kezdjem el élvezni az életet, a vágyott hedonizmussal? Vagy például megtanuljak észtül? De ezzel a kitétellel mindenképpen, hogy én egy rejtett duhaj hedonista észt vagyok, dolgoznom kell.
Említetted, hogy hajlamos vagy a zenei beidegződéseket is egyik pillanatról lesöpörni az asztalról. Sokakat megleptél, amikor hosszú és gyümölcsöző „sideman” (zenekari tag) munkák alkalmával azt mondtad, hogy ez zsákutca, innen vissza kell fordulni, és kiléptél az együttesből. Nem haragszanak rád ezért a társak?
A díj átvétele előtt kértek tőlem egy önéletrajzot, és ebben azt írtam, hogy nem feltétlenül érzem a helyemet sem a társadalomban sem a zenésztársadalomban. Valószínűleg sok mindenki haragszik rám, mint ahogy sok mindenkire én is haragszom, vagy bizonyos helyzetekben viszolygok. Tehát sok ilyen konfliktusom volt ezek miatt, de nagyon sok olyan helyzet is volt, ami nem ilyen volt. Igazán közeli ismerőseim, barátaim el tudták fogadni azokat a döntéseimet, amiknek egész egyszerűen nem tudtam ellene menni. Lehet, hogy ezt valaki személyes bántásnak érezte, de hát nyílván nem annak szántam.
Friss, új, 1978 című szólólemezed is megemlíttetik a díj indoklásában. Évek óta az egyik – ha egy szóval akarom jellemezni – legnyugodtabb lemezedet készítetted el.
Igen, lehet, hogy nyugodt. És ez annak is köszönhető, hogy ebben a lemezben a szüleimről akartam beszélni. Az ember általában nyugodtan beszél a szüleiről, főleg én, aki nagyon mérges vagyok, hogy ők már nincsenek itt. Nagyon haragszom a világra, meg sok mindenre, pl. a cigarettára meg a tüdőrákra, meg ilyenekre, hogy ők nincsenek, de rájuk nagyon nyugodtan gondolok. Talán ez a legstabilabb pont az életemben. Hozzáteszem, hogy ha lesz következő lemez, vagy produkció, lehet, hogy az is nyugodt lesz. Lehet, hogy ez egy tendencia, ilyen irányba megyek. Bár a nyugalom, ahogy a lemezborítón is írom, kizárólag a feszültség fényében lehet értékes.
A nyugodtság akkor is szembetűnő, ha az előző szólólemezedet, a Fények címűt nézzük, azzal összehasonlítva, holott a zenekar majdnem ugyanaz, és a felfogás sem tér el lényegesen.
A Fényekben három olyan dal van, ami izgágább, de ott is megvan a nyugodtságra való törekvés. Akár a Ballada, amit máig játszunk, vagy a Sky Blue, a nyitódal, meglehetősen nyugodt, tág terű dalok. Tény, hogy Borlai Gergő (dobos – a szerk.), akivel azon a lemezen játszottam, rettenetesen impulzív, zsizsegő, mozgó személyiség, megmozgatja az embert. Most is közreműködött egy nagyon impulzív személyiség a lemezen, Bacsó Kristóf (szaxofonos), aki hangszereléseket csinált, és nagyon aktívan nyúlt bele a munkába, úgy, hogy az egyáltalán nem sértette az eredeti szándékomat. Nagyon az szól, mint amit én szerettem volna, és meglepően gyönyörű. Kristóf abban a hónapban vesztette el az apját, amikor én az anyámat. Tehát nagyon empatikus tudott lenni, igaz, én is vele.
Ezt a bizonyos beszélő, mesélő, éneklő gitárhangot egyszer egy másik gitár, azután Kristóf, vagy Borbély Mihály szaxofonja ellenpontozza a lemezen. Sokan elvetik a sulykot, amikor híres szólistákat hívnak, de Te meg tudtad őrizni az egységes hangzást.
Talán mert olyan embereket kértem meg, akikről tudtam, hogy azonosulni tudnak ezzel a helyzettel, ezzel a közlésvággyal, akár az anyám halála fölötti melankóliámmal, akár a pillanatnyi zenei vágyaimmal. Azt is mondhatnám, hogy az egységét a dalok tartják össze, mivel ezek egy dalciklusba tartoznak, ezekből a dalokból nem is nagyon mehetnénk más irányba. Kristóf négy dalt hangszerelt ezen a lemezen, ellökte egy irányba, ami nagyon markánsan megjelenik. Amikor László Attilát (gitáros) hívtam, azt a számot rá gondolva írtam. Borbély Misi például más dallamirányba megy szólójában, mint amibe én mennék, gyönyörű atonális szólót játszik.
Az 1978 jól sikerült, mint koncept lemez is, az illusztrációkat is beleértve, néhány emblematikus, mégis személyes korlenyomat került a borítóra.
Mint műélvező nagyon szeretem, ha látok valamilyen struktúrát, valamilyen viszonyítási pontot. Egy jazzlemez esetében nem feltétlenül kell ilyen, a dalok címe sokszor csak alibi, a borító csak egy vizuális ötlet. Én valóban egy fogódzót akartam, ami egy elképzelt, szimbolikus év, az 1978. Semmi fontos nem történt ’78-ban, csak pont együtt voltam a családommal, pont egy számomra meleg év volt. Segített az is, hogy 1978-as a gitárom, amin ezen a lemezen játszom, és hogy megtaláltam az 1978-as buszbérletemet. Ugyanakkor ’78-hoz nem társult politikai tartalom, mint az én születésemhez, ’68-hoz társult, amihez olyan asszociációk ugorhatnak be, mint például Párizs vagy Prága. És ettől lehetett ez szimbolikus időpont. Ez a valamilyen korba helyezése a dolognak, ami mindenki számára fogható, ami még közelmúlt, ismerős, azt gondoltam, jó fogódzó.
Beszéltünk arról, hogy énekesek számára milyen komponálni. De mennyire érzed magad médiumnak, amikor „csak” hangszerelői vagy interpretátori munkákkal járulsz hozzá egy ilyen produkcióhoz?
Én nem vagyok a klasszikus értelemben vett hangszerelő vagy zeneszerző. Valószínűleg egy zeneszerző vizsgán nem mennék át abban az iskolában, amiben tanítok. De akkor tudok kreatív lenni ilyen közegben, ha benne vagyok, ha azonosulok vele. Amikor Marozsán Erikával dolgoztunk, akkor is nagyon benne voltam a közös munkafolyamatban Tamással és Erikával. Amikor Ágival dolgozom, akkor is, sokat turnézunk, most talán vele dolgozom a legtöbbet. Ez is egy nagyon közvetlen, nagyon személyes munkafolyamat, tehát nem úgy zajlott, hogy bekopogtattak az ajtómon számomra idegen emberek egy csekkel, hogy írjak valamit. Valószínűleg erre nem is lennék képes. Lehet, hogy technikailag sem, de hogy érzelmileg nem, az egész biztos. Tény, hogy egyre inkább a saját utamat találom meg, és megtalálnak azok a feladatok, és én megtalálom azokat a feladatokat, ahol nagyobb a felelősségi köröm. Tehát vagy én írom a dolgokat, vagy én hangszerelem meg, vagy az enyém maga a produkció. Nem könnyű ezzel a felelősséggel bánni, és nekem nagyon nagy teher, hogy elmegyek egy zenekarral játszani, és amelyik a koncepciómat viszi, és tudok-e igazi katartikus élményt, vagy örömet szerezni annak az embernek, aki befizeti az 1500 vagy 2000 forintot. Húsz éve a pályán vagyok, de ez sokkal nagyobb teher, mint korábban bármikor. A nagyobb felelősségi kör sok félelemmel, szorongással jár együtt. Másrészről viszont a kisebb felelősségi körrel bíró munkákat, a sideman-kedést, ahogy nevezted, egyszerűen unom. Nem nézem le, és nem tartom rossznak, csak amikor benne vagyok, akkor elkezdek unatkozni. És lehet, hogy mostanában kevésbé szeretem az unalmat, mint a szorongást... Lehet, hogy ez merő egoizmus, nem tudom, de ez egy tőlem független, bár a szándékaimmal azonos irányú tendencia.
Hogy fogod megállni, hogy amikor Szalóky Ágiék az Aegon-díjátadó esten zenélnek, Te csak mint beszélgető partner leszel jelen?
Igazság szerint én kértem, hogy így legyen. Először úgy volt, hogy interjúalany leszek. És akkor megpróbáltam befúrni magam, hogy zenélhessek. Azután gondoltam végig, hogy ezen az esten én a Tamás mellett akarok ülni, és vele beszélgetni, ő sem verseket fog felolvasni. A Tamással való azonosságomat akartam így érezni. Persze praktikus dolog is volt, én azon a napon nem gitározni akarok. Meg akarok inni egy pohár pezsgőt, örülni a díjnak, nagy örömmel meg akarom hallgatni Szalóky Ágit és Dés Andrisékat, de hátradőlve a székemen, és nem az erősítővel, meg a húrokkal foglalkozva.
Zipernovszky Kornél
www.kultura.hu/main.php?folderID=1181&articleID=291910&ctag=articlelist&iid=1
 Juhász Gábor - Nekem ez a díj a barátságról szól
Megjelent: fidelio.hu
2009. október 19. hétfő, 10:30
A 2009-es Aegon-díjas költő, Jónás Tamás jelöltjeként Juhász Gábor zeneszerző, jazzgitáros kapta az idei AEGON Művészeti Társdíjat, melyet ünnepélyes keretek között október 20-án adtak át a Nemzeti Színházban. Mint Jónás indoklásában kifejti: „Juhász Gábor már régen nem zenész. Zenészként elsajátította, sőt, kisajátította magának mindazt, mit lehetett, és csendesen továbblépett: elkezdett beszélni. Műveltsége, szakmai tudása, zeneszerszáma kezd mellékessé válni, a dalokból, a hangulatokból, a lemezekből egy olyan művész szól hozzánk, aki ugyan zenéül beszél, de azt mondja és úgy, amit beszélgetőtársa hallani akar és hallani tud."
* Két évtizedes pályád során már kaptál jó néhány díjat és elismerést, ez a mostani azonban vélhetően más, hisz az egyik legjobb barátodtól kaptad. Meglepett?
Olyannyira, hogy amikor Tamás még márciusban - nem bírva fél évig magában tartani e titkot - felhívott a hírrel, elsőre el sem hittem neki. Mindez közvetlenül édesanyám halála után történt, még nem tértem magamhoz a sokkból, ezért sokáig nem is foglalkoztam vele. Valamikor nyár végére vált világossá számomra, hogy mindez nagyon is igaz. Nekem ez a díj alapvetően a barátságról szól. Sokszor érzem úgy, hogy ezen a területen deficitem van, nem vagyok jó a kapcsolatok ápolásában. Viszont rendre kiderül, mégiscsak vannak barátaim, mostanában rengeteg ilyen gesztus ért, s bennem is felerősödtek ezek az érzések. Tamással is így vagyok. Nem találkozunk hetente többször, mégis erős a kötelék. Ahogy ő fogalmazott: olyan barátok vagyunk, akik nem használják el egymást. Amit még az sem kezd ki, hogy ha alkalmanként késve reagálunk a másik érzelmi traumáira.
* 2006-ban Szakíts, ha tudsz címmel együtt írtatok Marozsán Erika színésznő számára lemezt. Milyen volt vele dolgozni? Megterhelte vagy elmélyítette a közös munka a barátságotokat?
Inkább úgy fogalmaznék: feldobta. Amióta körülbelül hét évvel ezelőtt Dés Andráson keresztül megismertem Tamást, azóta kerestük az alkalmat az együtt dolgozásra. Egy költő és egy zenész között erre a legideálisabb terep a dal. Aztán három éve Erika múzsaként belibbent közénk. S Tamás, aki egyébként rendkívül öntörvényű ember, ebben a munkában nagyon profin, gördülékenyen vett részt. Megírtam két dalt, mp3-ban átküldtem neki, hamar megírta rá a szöveget, aztán leültünk, prozódiai és formai szempontból együtt javítgattuk, csiszolgattuk tovább, közben átbeszéltük, milyen történetek, élethelyzetek legyenek még a lemezen. Gyakorlatilag egyetlen nyár alatt elkészültünk vele. Összesen tizenhárom dalt írtam, közte bonyolult ritmusúakat és prozódiailag nem könnyen kivitelezhetőeket, de csak egyetlen egy akadt közöttük, amellyel Tamás nem tudott mit kezdeni. Egyszerűen nem indította el.
* Ha ilyen jól ment a közös munka, miért nincs azóta folytatás?
Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Persze, hogy bennem is megfordult a folytatás, már csak azért is, mert számomra Tamás nem csak barát, hanem az egyik legnagyobb élő magyar költő. Írtam új dalokat, de azokra már nemet mondott. Felmerült, hogy akkor én írjak az ő darabjához zenét, nekiszaladtunk, de az sem működött. Nem érdemes ezt erőltetni. Bár egy darabig bennem emiatt volt némi csalódottság és szomorúság, sosem nehezteltem rá. Továbbra is ugyanolyan fontos barát, mint régen.
* Az élet különös ajándéka, hogy a díj átadásával szinte egy időben került a boltokba - 1978 címmel -új nagylemezed. Ebben sem akart Tamás részt venni, vagy már meg sem próbáltad?
Öt olyan dal került fel rá, amelyet azzal a szándékkal szereztem, hogy hátha. Amúgy instrumentális zene esetében is a legfőbb rendező elvben azt tartom, hogy legalább a főtémája legyen dalforma. Ezért is van, hogy a legtöbb szerzeményem - szöveggel - akár énekelhető is. Tamás ezúttal is nemet mondott, de azok az sms-ei, amelyek arról szóltak, hogy ezek a dalkezdemények mennyire megfogták, megerősítettek abban, hogy érdemes folytatni.
* Az 1978 a harmadik CD, amely a neved alatt jelent meg. A két évvel ezelőtti Fények - már csak a power trió felállásából adódóan is - lényegesen energikusabb, szinte rockosan lendületes volt. A mostani sokkal líraibb, meditatívabb, ráadásul tőled szokatlan módon hangsúlyos fúvós hangszereléssel.
Eredetileg megint trió lemezt szerettem volna, olyan számomra kedves vendégekkel, mint Bacsó Kristóf, Borbély Mihály és László Attila. Aztán Kristóf felajánlotta, hogy Szalóki Ági Karády-műsorához hasonlóan ezekhez a dalokhoz is szívesen írna fúvós hangszereléseket. Nagyon megörültem neki. Ráadásul ugyanabban a hónapban vesztette el az édesapját, amikor én az édesanyámat, így nagyon tudott azonosulni az akkori, fájdalommal, szomorúsággal, félelemmel, aggodalommal teli érzelmi állapotommal. Gyönyörű hangszereléseket készített, ami valóban jelentős különbség a korábbi munkáimhoz képest.
* Miért lett 1978 a lemez címe?
Idehaza rendezkedés közben véletlenül megtaláltam az 1978-as bérletem. Ráadásul a gitár, amin a lemezen játszom, szintén akkor készült. Édesanyám elvesztésekor felelevenedett bennem a gyerekkorom, amikor még teljes volt a család. Gondoltam, legyen akkor 1978 az a szimbolikus év, amelyhez ugyan nem kötődik valós történet, mégis egyfajta vezérfonal lehetne a lemezen. Aztán szépen sorba raktam az évszakokat, mellé olyan, az életemben fontos szerepet játszó helyeket, mint észt édesanyám szülőfaluja, Alatskivi, vagy Pécs, ahol felnőttem, vagy Szentbékkálla, ahol két dalt is írtam. Nem kell mindezt persze túlértékelni, de a hallgatónak mégis adnak egyfajta érzelmi támpontot.
Jávorszky Béla Szilárd
www.jbsz.hu
 2009.02.20. - interjú a magazinban
Líraibb Juhász-dalok
Egyik legtehetségesebb dzsesszgitárosunk, Juhász Gábor legalább két tucat formációban játszott az elmúlt húsz évben, többek között olyan prominens zenekarokban, mint a Tin-Tin Q, a Balázs Elemér Group és a Mirrorworld. 2006-ra azonban mindegyikből kilépett, megalakította a saját trióját, emellett több fontos projektet (Szakíts ha tudsz, Szájról szájra, Karády Dalok) indított be. Mostanság főként zenekarának új lemezanyaga foglalkoztatja, amelyet társaival a tervek szerint áprilisban vesz fel.
Nemrég láttam triójával a Budapest Jazz Clubban, ahol már főként a friss szerzeményeket játszották. Lényegesen líraibbak, medidatívabbak, mint amit a 2007-es Fények című albumán hallhattunk.
Mások lemezeinek hallgatása közben mostanság nem szeretem, ha valaki túlontúl harsány. Inkább a nyugalmat sugárzó, felemelő, szépen megformált zenék esnek jól, nyilván ezért lettek az új dalaim is ilyenek. De ebben az is benne van, hogy a trióm jelenlegi dobosa, Födő Sándor sokkal áttetszőbben, halkabban játszik, mint korábban Borlai Gergő. Akinek robbanékony energiája amúgy nagy kihívást jelentett számomra, hihetetlen izgalmas feladat volt arra ráülni, meglovagolni. Nagyon örülök, hogy Gergő el tudott lendíteni a hangosabb, energikusabb zene irányába. Sok mindent kinyitott bennem ezzel. A mostani számok viszont közelebb állnak ahhoz a hangképhez, amit egyébként hallok magamban.
Pedig amikor 2006-ban megalakította a trióját, éppen azzal lepett meg mindenkit, hogy sokkal rockosabban, lendületesebbek játszott, mint a korábbi, főként a mainstream dzsesszhez és az ento dzsesszhez kötődő formációiban. Feltódultak a fiatalkori élmények, emlékek?
Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján dzsesszt kezdtem játszani, majd ezzel párhuzamosan megmerítkeztem az etno dzsesszbe, a rock valóban hátrébb került. Nem feltétlen tudatosan történt, egyszerűen nem foglalkoztam annyit vele. A fiatalkori kedvenceimet nem hallgattam már, az újakat meg nem ismertem. 2004/2005-ben Dés László zenekarában azonban már tettem kisebb mozdulatokat a rockzene felé, néha használtam a torzítót, meg bedobtam néhány rockzenei fordulatot, kifejezésmódot, s ezeket ő kifejezetten szerette. Aztán amikor Borlai Gergővel elkezdtünk próbálni, ez az attitűd nagyon adta magát. Miként az is, hogy mostanra ebből – a már említett okok miatt – kicsit visszavettem.
Nagyjából a triójának létrehozásával egy időben lett több hangszere. S míg korábban szinte védjegyévé vált a Gibson és a spanyol akusztikus gitár, mostanság főként Fenderen játszik. Ezen a téren is átértékelt?
Mindig szerettem azokat a zenészeket, akik koncertjeiket és a felvételeket egyetlen hangszert használnak. De néhány évvel ezelőtt elkezdett izgatni a Fenderekben alkalmazott egytekercses pick-upokban rejlő hangszín. A Gibsonoknál a két mágnestekercs mindenekelőtt a zaj, a zúgás, a gerjedés szűrésére szolgál, viszont ezzel a felhangok is részben eltűnnek. Egy dzsesszegyüttesben, amelynek hangzásában a zongora vagy a cintányér révén rengeteg a felhang, a Gibson szépen besimul. A mostani produkcióimban viszont egyszerűen vágyok ezekre a felhangokra. Először Bill Frisell felvételein figyeltem meg, hogy úgy tud meleg hangzást elérni, hogy közben ott van a csilingelés is. Ennek hatására tudatosan keresni kezdtem az ilyen hangszereket. Így jutottam el először a Stratocasterhez, majd végül a Telecasterhez, amely úgy rendelkezik az akusztikus gitár kvalitásaival, hogy közben mégis elektromosan működik, tehát lehet effektezni, loopokat, torzítókat, tremolót, delayeket használni. Mindent, amit annyira szeretek.
Sokan régóta várták magától, hogy zenekari tagból végre vezetővé lépjen elő, s szerzőként is aktívabb legyen. Miért csak három-négy éve lépte ezt meg? Korábban nem bízott eléggé önmagában?
Korábbi zenekaraimban, mindenekelőtt a Tin-Tin Q-ban, a Balázs Elemér Groupban és a Mirrorworldben elég tág teret kaptam a bennem lévő kreativitás kiélésére. Különösen a Tin-Tinben, amelyet ugyan a nálam húsz évvel idősebb Szőke Szabolcs vezetett, mégis teljesen közös kreatív munka zajlott benne, írhattam dalokat, kipróbálhattam formákat, beleszólhattam lemezanyagba, koncertprogramba. Mindezt egyrészt igazi felelősség nélkül, másrészt nem is volt akkoriban több a tarsolyomban. Jól mutatja ezt, hogy amikor 2002-ben a BMC felkért rá, hogy a kiváló dán trombitással, Palle Mikkelborggal készítsek egy saját lemezt, arra nemcsak a kettőnk szerzeményeiből válogattam, hanem olyanoktól is, akikkel korábban játszottam. Ez csak részben volt főhajtás Charlie Mariano vagy Archie Shepp előtt, inkább arról szólt, hogy kompozícióikat erősebbnek éreztem a sajátjaimnál.
Két évtizedes pályáján talán egyetlen stabil pont van: a tanítás. Biztos megélhetés vagy elhivatottság?
Mindig is óvatos fajta voltam. A megélhetési alapot valóban a tanítás adja, nem sok pénzt jelent, de minden hónapban biztosat. S éppen akkor, amikor pár éve bizonytalanná vált a Postás Zeneiskola léte (amely szeptember óta a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola része lett), akkor lett világossá számomra, hogy a tanítás számomra nem csak egzisztenciális kérdés. Hogy fontos része az életemnek, a pályámnak, hogy valóban felelősséget érzek azért, hogy a lelkes fiataloknak valamiféle tudást és szemléletet adjak át.
Pár hónapja a Nyitott Műhelyben szokatlan szólókoncertet adott: Vancsó Zoltán fotóira improvizált. Egyszeri alkalom volt, vagy lesz folytatása?
Úgy érzem, lesz. Amikor felkértek erre a szólókoncertre, úgy éreztem, nem elég egyetlen akusztikus gitáron eljátszani néhány szerzeményem. Mostanság amúgy is az elektromos Fender gitárjaim foglalkoztatnak. Ezért megkértem Vancsó Zoltán barátomat, a nagyszerű fotóművészt, akinek képei az én érzelemvilágomat is jól tükrözik, hogy csináljuk közös „vetítős” koncertet. Amelyen öt érzelmi kategóriába (időtlen tág tér, öröm, nyugalom, mozgás és blues) sűrítjük a fotóit és azokra játszom. Ez megfelelő formai keretet adna az estnek, ráadásul konkrét, érzelmileg megfogható történetek, hangulatok egymásutánja lenne. Hosszú órákon át nézegettem a Zoli által kiválogatott és sorrendben állított képeket, rögtönöztem rá, s ezekből tulajdonképpen öt kompozíció született, értelemszerűen sok improvizált betéttel. Ez a koncert mindkettőnknek rendkívül erős élményt adott, mint utóbb kiderült, a jelenlévőknek is. Ez a kísérlet tehát egy új, izgalmas út eleje lehet.
Jávorszky Béla Szilárd
jbsz.hu
 2007.10.12. - Juhász trió cikk
Egységesek és energikusak
Juhász Gábor szerény, halk szavú, de roppant tudású muzsikus, széles kitekintéssel. A kilencvenes évek elején Binder Károly partnereként tűnt fel, azóta jónéhány formációban játszott, többek között az Off Course-ban, a Balázs Elemér Groupban, a Tin-Tin Quartetben és a Lantos Zoltán-féle Mirrorworldben. Emellett olyan világsztárokkal készített lemezeket, mint Erik Truffaz, Archie Shepp és Palle Mikkelborg. Tizenhat évi intenzív zenekari jelenlét és több tucatnyi album után 2004-ben jelent meg az első olyan CD, amelynek borítóján az ő neve szerepel. Zenekarvezetőként az igazi debütálása azonban most történt meg: másfél éve működő triója bemutatkozó nagylemezét október 17-én mutatják be élőben – Mike Stern előtt – az A38 Hajón.
Sokat kellett várni tehát arra, hogy az időnként 7-8 együttesben párhuzamosan játszó Juhász Gábor saját formációt alapítson. Ő maga ezt viszont nem érzi késeinek. Mint mondta, korábban remek produkciókban volt benne, ahol ki tudta élni a kreativitását. Mindig úgy gondolta, majd ha a saját gondolatainak megvalósítása legalább olyan könnyű és eredményes lesz, mint más gondolatainak formába öntése, akkor értelemszerűen az előbbire helyezi a hangsúlyt. De egészen 2005-ig úgy látta, hogy a körülötte lévő dolgok erősebbek és értékesebbek annál, mint amit ő akarhat.
Ekkor viszont úgy érezte, megérett az idő a szólópályára. Hogy körülötte a felhajtóerő elég erőssé vált ahhoz, hogy önálló albumokat készítsen és ezzel párhuzamosan saját triót szervezzen. Elsőnek Marozsán Erikának írt – Jónás Tamás költővel – Szakíts, ha tudsz címmel nagylemezt, majd többedmagával létrehozta a Szájról szájra nevű világzenei projektet, amelynek nemcsak tagja, de zenei vezetője is, mégha a produkcióban a hangsúly értelemszerűen a három énekesnőn, Szalóki Ágnesen, Herczku Ágnesen és Bognár Szilvián van. Többszöri próbálkozás után pedig 2006 elején hozta létre azt a számára ideális dinamikájú és szellemiségű triót (rajta kívül Papesch Péter basszusgitár, Borlai Gergő dob), amellyel a most megjelent, a Fény nagylemezt is készítette.
Az igen tapasztalt, rockban, dzsesszben egyaránt járatos és amúgy régóta jól ismert két muzsikust Juhász Gábor még a Marozsán Erikának írt dalok felvételére kérte meg, de zeneileg annyira egymásra találtak, hogy úgy döntöttek, folytatják. Eredetileg kvartettben gondolkodtak, hogy Juhászt “tehermentesítse” egy másik szólóhangszer, mondjuk zongora vagy szaxofon. A Szigeten adott koncertjükön vendégként csatlakozott is hozzájuk Borbély Mihály, illetve a tavalyi Budapest Jazzfesztiválon Bacsó Kristóf, de aztán úgy érezték, hármasban sokkal egységesebbek és energikusabbak.
A trió forma Juhásznak fiatalkori kedvenceit hozta vissza, Jimi Hendrix és David Gilmore rockos világát. A végjegyének számító Gibson ES-335-ös gitárja mellé vett is mindjárt magának egy Fender Stratocastert, hozzá pedig csöves Fender erősítőt, s továbbra is dzsesszalapú zenéjébe egyre hangsúlyosabbá vált a rockos energia. Koncertjeiken ma már nem ritka, ha egy-egy régi rockklasszikust is előadnak, persze a saját értelmezésükben.
A szerda este az A38 Hajón élőben is hallható Fények című albumot az a Smart Music koncertiroda jelentette meg, amelyik az utóbbi években a dzsessz és a rock határvidékén mozgó, a rockzene hangzását a dzsessz harmóniavilágát ötvöző zenekarok (European Mantra, Kaltenecker Trió) produkcióit gondozta. (A Smart amúgy október 15 és 17 között immár harmadik alkalommal rendezi meg háromnapos fesztiválját, amelyre idén olyan nemzetközi nagyságokat hívtak, mint Mike Stern, Richard Bona vagy Victor Wooten.)
Amilyen lendülettel játszanak Juhász Gáborék élőben, olyan lendülettel vették fel magát a lemezt is: mindössze másfél óra alatt. Az eddig már több mint harminc albumon szereplő zenekarvezető ugyanis az elmúlt másfél évtizedben azt tapasztalta, ha felkészülten mennek be, akkor mindig az első felvétel sikerül a legjobban. Kimentek hát egy érdi stúdióba (ahol még csöves keverőpult van), egy napig állítgatták a hangszereket és a mikrofonokat, majd egyetlen nagy lendülettel feljátszottak mindent. “Inkább legyen benne egy-két apró hiba, de maradjon meg a svungja” – hangsúlyozta Juhász Gábor. S az eredményt hallva meg kell állapítani: ennek a robbanékony örömzenét és melankolikus balladákat egyaránt tartalmazó CD-nek valóban kellő íve és szárnyalása lett.
Jávorszky Béla Szilárd
jbsz.hu
 2004.10.02. - nagyinterjú a Hétvégében
A dzsessz folyamatosan fejlődő nyelv
Juhász Gábor nem érzi késeinek első szólólemezét
Juhász Gábor jelenléte, súlya egyre meghatározóbb a hazai dzsesszéletben. Szerény, halk szavú, de roppant tudású muzsikus, széles kitekintéssel. A kilencvenes évek elején Binder Károly partnereként tűnt fel, azóta megszámlálhatatlan formációban játszott, ma is több társulat tagja: Off Course, Balázs Elemér Group, Mirrorworld, Metszetek. Tizenöt évi intenzív zenekari jelenlét és több tucatnyi album után a nemrég megjelent “60/40” című lemez az első, melynek borítóján a saját neve szerepel.
A Budapest Music Center évek óta igyekszik világsztárokat hazai dzsesszmuzsikusokkal összeereszteni, így hallható közös lemezen például Archie Shepp és a Dresch Quartet, Charlie Mariano és a Balázs Elemér Group, vagy Erik Truffaz és az Off Course. Az ön szólólemeze is ennek a sorozatnak a része, rajta szintén egy világnagyság, a dán trombitás Palle Mikkelborg a partnere. Ki kezdeményezte ezt a találkozást?
Eredetileg a Fonó vezetői kerestek meg, hogy lenne-e kedvem szólólemezt készíteni, de ekkor már a BMC több produkciójában részt vettem, és elég lojális tudok lenni, ha egy kapcsolat működik. Legyen szó zenekarról, kollégáról vagy iskoláról. Ezért Gőz Lászlót, a BMC vezetőjét kerestem meg, ő ajánlotta, hogy legyen rajta külföldi vendég. Felmerült Charles Lloyd és John Surman neve is, de ők foglaltak voltak, majd eszünkbe jutott Palle Mikkelborg – az egyik legszebb tónusú dzsessz-muzsikus, akit az elmúlt években hallottam. Zenéjében egyszerre van jelen a tipikusan északi, kicsit Garbarekre emlékeztető éteri világ és Miles Davis harapós hangja. Ő javasolta aztán, hogy vegyük be a hárfás feleségét is.
Mikkelborgtól – ahogy Surmantől vagy Lloydtól is – több generáció választja el. Miként a BMC-sorozat többi lemezére is javarészt a nagy öregeket hívták. Miért nem a saját generációjukból választottak partnert, ahogy ez a nemzetközi dzsesszéletben általánosabb?
Ebben nyilván kereskedelmi szempontok is szerepet játszottak, másrészt nálunk még mindig más a helyzet, mint Nyugaton. Ott egyáltalán nem meglepő, ha egy nemzetközi produkcióban a gitáros német, a trombitás svéd, a bőgős amerikai, a zongorista meg mondjuk spanyol. Tőlünk viszont még mindig teljes zenekarok mennek külföldre, vagy csak egyetlen sztár szólistát hívnak ide hozzánk, mert erre és ennyire lehet támogatás kérni. Egy hamburgi zenésznek nem gond Londonban vagy Párizsban játszani, ahogy egy párizsinak sem gond átugrani Hamburgba. Nekünk viszont először mindig el kell jutnunk Hegyeshalomig, és az utak onnan ágaznak tovább. Ráadásul ezek a közösen készített lemezek sem igazán itthon kelendőek – míg külföldön, főként Franciaországban és Németországban, több ezret adnak el belőlük, addig idehaza alig pár száz példányban fogy. Pedig mi, magyar dzsessz-zenészek elsősorban idehaza vagyunk ismertek.
Elég sokat kellett várni erre az első szólólemezére. Miért?
Nem érzem késeinek. Remek produkciókban vagyok benne, ahol ki tudom élni a saját kreativitásomat. Mindig úgy gondoltam, majd ha a saját gondolataim megvalósítása legalább olyan könnyű és eredményes lesz, mint más gondolatainak formába öntése, akkor értelemszerűen az előbbire helyezem a hangsúlyt. Persze az elmúlt években többször létrehoztam saját triót vagy kvartettet, de aztán azt láttam, hogy a körülöttem lévő dolgok annál erősebbek és értékesebbek. Dés László Metszetek című lemezével például nagyon jó turnézni. Dés számomra amúgy is a magyar dzsessz fontos alakja, igazi európai figura, nagy szabadságot sugárzó zenész. A Balázs Elemér Group ugyanilyen stabil pont az életemben, ahol szerzőként, hangszerelőként szintén jelen vagyok. A mostani lemezem nem azt jelenti, hogy ezeket a közösségeket szűknek érezném, csak azt jelzi, hogy már elég erős volt körülöttem a felhajtóerő ahhoz, hogy készítsek egy saját albumot, illetve hogy ezzel párhuzamosan ismét létrehozzak egy saját triót.
Igen változatos lett ez a lemez: a mainstream dzsessztől a keleti hatásokon át a modern tánczenei ritmusokig sok minden összeér rajta...
Ezek adódnak az eddigi érdeklődéseimből. Ami talán kicsit újszerű, az az egyik számban hallható drum & bass alap. Ez a fajta modern elektronikai ritmus rendkívül izgalmas alapanyag egy dzsesszmuzsikus számára. Próbálkoztam már vele korábban az Off Course-ban is, de ott nem működött. Amikor viszont Erik Truffazzal játszottam, ismét felfedeztem magamnak, bár tudom, a drum & bass igazán öt-hat éve volt divatos. Az én értékrendem viszont jó ideje nem a divatokat követi, egyszerűen csak rácsodálkoztam.
És a keleti zenei hatás? Ez azért elég nehezen összeilleszthető a mainstream dzsesszel.
Számomra fontos világ. Tíz évig foglalkoztam keleti, főként indiai zenével, dallamszerkezetekkel, közel ennyi ideig játszottam a keleti zenét a dzsesszel ötvöző Tin Tin Quartetben. Hogy mennyire sikerült a két világot integrálnom, nem tudom. Amúgy is nagy kérdés persze, hogy mennyire lehet szintézist teremteni bármilyen zene és a dzsessz között. Mert a dzsessz szerintem mindennél erősebb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a dzsessz a mai kor legpontosabb, legkifinomultabb hangszeres zenei kifejező eszköze.
Ezt talán járjuk körbe.
Azok, akik nem a papíron szeretnének darabokat megalkotni, mint az általam amúgy sokra tartott és tisztelt kortárs zenészek, hanem a hangszerükön akarják megélni a lehetőségeket, azok előbb-utóbb beleakadnak a dzsesszbe. És a mainstream dzsessz nyelvezete semmi mással össze nem hasonlítható szabadságérzetet, kifejezési lehetőséget ad. Valamikor a hatvanas-hetvenes években a rockzene is hasonlóan erős hangszeres önkifejezési forma volt, de a dzsessz a mai napig megmaradt ennek. Időről időre persze kapcsolatba kerül más zenei műfajokkal, formákkal, de azokat aztán szépen beolvasztja. Ami meg nem működik jól, azt egy idő után ledobja magáról.
Nem inkább kölcsönhatásról van szó?
Van persze, hogy a dzsessz hat más zenei műfajra, a popzenétől a kortárs zenéig. Eötvös Péter új darabjaiban például egyértelműek a dzsessz hatásai. Sőt, már a negyvenes években Sztravinszkij vagy Bartók is használt dzsesszelemeket a műveiben, gondoljunk például A csodálatos mandarinra. De a dzsessz egy folyamatosan fejlődő nyelv. Az persze, hogy a műfajon belüli irányzatokból melyik lesz zsákutca vagy főág, az időről időre változik. A bebop például a maga korában egyértelmű leágazásnak tűnt. Az azóta eltelt ötven évben azonban minden, a dzsesszel komolyan foglalkozó zenész a bebop dallami nyelvét, struktúráját, harmónia-építéseit tanulja. Sokkal inkább mint a szving, a free vagy akár a cool nyelvezetét. Sőt, dallami szempontból a Miles Davis fémjelezte cool sem más, mint a bebop lelassítása. A bebop tehát túlélt mindent és mindenkit. Csak a közönség ezt esetleg nem tudja. Erik Truffaz lemezén mindenkinek a drum & bass alap a feltűnő és újszerű, miközben ő afölé akarva-akaratlanul bebop dallamokat is játszik.
Más. A gitár a dzsessztörténelemben sokáig periférikus hangszernek számított. Az elmúlt két évtizedben viszont rendkívül megugrott a dzsesszgitárosok száma, külföldön és idehaza egyaránt. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
Szerintem ez a rockzene hatása. Abban, hogy régen annyi fúvós volt a dzsesszben, az is belejátszott, hogy népszerűek voltak a katonazenekarok, így a kisgyereknek trombitát vagy szaxofont vettek a szüleik. A hatvanas évektől viszont már inkább gitárt. Voltak amúgy korábban is jó dzsesszgitárosok, gondoljunk Wes Montgomeryre, Jim Hallra vagy Joe Passra, de ők is inkább a fúvósok eszközeit és technikáját vették át, ahogy mi is inkább Charlie Parker dallamai tanuljuk és Bill Evans akkordjait. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján aztán jött az új gitáros nemzedék, John Scofield, Pat Metheny, Bill Frisell, Mike Stern, akik ugyan a dzsesszen belül találták meg az önkifejezést, de mégis kötődtek valahogy a rockzenéhez vagy a blueshoz. És az ő hatásuk a dzsessz egész további irányára meghatározó. A nyolcvanas-kilencvenes években a vezető amerikai dzsesszmuzsikusok között pedig már igen magas a gitárosok száma. Mindez értelemszerűen Magyarországon is hat. A gitár, nekünk, magyaroknak amúgy is erősségünk, hisz az a két zenész – Szabó Gábor és Zoller Attila –, akik külföldön igazán komoly elismertségre tett szert, mindketten gitárosok voltak.
Abban, hogy a gitárosok a rock, illetve a dzsessz felé fordulnak, nyilván az is szerepet játszik, hogy a klasszikus zenén belül ennek a hangszernek messze nincs olyan perspektívája, mint mondjuk a zongorának.
Nyilván. Klasszikus gitárosként az ember kizárólag szólista lehet vagy tanár. Egy dzsesszgitáros viszont semmivel sem áll hátrébb a rangsorban, mint egy dzsessz-zongorista vagy dzsessz-trombitás. A lehetőségek tágak. A rock más ügy. Amikor én kezdtem, sokan fordultak olyanok is a dzsessz felé, akik igazából rockzenészek szerettek volna lenni, de azt még nem oktatták iskolában. Ma már vannak rocksulik, például Kőbányán, így dzsesszt csak olyanok tanulnak, akik kifejezetten azt is szeretik. De azért majd minden nap játszom itthon klasszikus zenét is, amit hivatalosan nem tanultam. Egyetlen ilyen jellegű koncertet adtam eddig Olaszországban, többre nem is törekszem. De szeretem és sokat tanulok belőle. Arról nem beszélve, hogy mégiscsak jobb eljátszani egy Bach-művet, mint mondjuk skálázni.
A dzsessz az elmúlt évszázadban fokozatosan intézményesült, a világ haladóbb felén neves állami iskolákban tanítják, egyre stabilabb az establishmentje. Bár nálunk – a térségben elsőként – már 1965-ben létrejött a dzsessztanszak, mely 1992-ben elvben a Zeneakadémia része lett, mégis a mai napig egy újpesti művelődési házban kénytelen néhány bérelt teremben működni. Hogy a műfajnak évente odaítélt különböző közpénzek nevetséges nagyságáról ne is beszéljünk. Várható áttörés?
A döntéshozók az elmúlt években kezdik felismerni, hogy a dzsessz évtizedek óta értékesebbé teszi a világ kulturális életét, ezért támogatandó. Egy neves dzsesszmuzsikusokból álló grémium több mint egy éve tárgyal a kulturális minisztérium képviselőivel, és ennek már vannak kézzel fogható eredményei is. Más kérdés, hogy ma még – mondjuk a klasszikus zenéhez képest – ezek valóban aprópénzek. A hazai dzsesszoktatás színvonala amúgy szerintem jó, legalábbis képzett muzsikusok jönnek ki, akik megállják a helyüket a nemzetközi porondon is.
Lehet, hogy az oktatás jó, de utána a kiugró tehetségeknek – mondjuk Szabó Dánielnek, Oláh Cumo Árpádnak – változatlanul külföldre kell menni az elismerésért, mint ahogy annak idején Snétberger Ferencnek vagy Tony Lakatosnak.
Sajnos ez így van: a hazai dzsesszoktatás még mindig inkább elismert, mint a dzsessz-zenélés. Bár azért itt is történtek változások. A rendszerváltás környékén az akkor velem egykorú kollégák egyöntetűen azt állították, hogy Magyarországon dzsesszből nem lehet megélni. Ez ma már szerencsére nem igaz. Hogy persze mennyire számít dzsessznek a tanítás vagy a filmzene, azon lehet vitatkozni, de ma Magyarországon vagyunk jó páran, közel százan, akik alapvetően a dzsesszből élünk. És talán nem is rosszabbul, mint a társadalom nagy része. Nekem a havi fix a tanítás, nem sok pénz, de legalább a társadalombiztosításom rendben van. Nyilván e nélkül is életben maradnék, de túlságosan feszítene, hogy nem biztos, hogy a következő hónapban is lesz annyi koncert, mint az előzőben.
Ehhez nyilván az is kell, hogy több formációban játsszon párhuzamosan. Nem igényel ez túl sok szellemi és fizikai egyeztetést?
Ma, ahhoz képest, hogy három-négy évvel ezelőtt még 9-10 zenekarban játszottam, ideális a helyzet, hiszen csak 4-5 produkcióban veszek részt párhuzamosan. Ez persze szellemileg szét tudja szedni az embert, ugyanakkor viszont nagyon inspiráló. És míg korábban voltak olyan munkák, amelyek nem okoztak számomra túl nagy örömet, ma mindegyik produkcióban egyformán jól érzem magam. A naptár persze már nehezebb ügy. Szerencsére a tanításban van egy remek helyettesem, a zenészkollégák meg általában rugalmasak. Ebben az évben például sokat játszottam, és már régen elhatároztam, hogy június végén mindenképpen elmegyek Firenzébe kiszellőztetni magam. Aztán két héttel előtte kiderült, a Balázs Elemér Grouppal lenne két koncert ebben az időszakban. Elemér viszont elfogadta a helyzetet, és ha nehezen is, de megoldották a fellépéseket egy másik gitárossal. Jó ilyen közegben létezni.
Jávorszky Béla Szilárd
jbsz.hu
|
CIKKEK, SAJTÓANYAGOK (Articles)
Szöveg
Szöveg